I.

...utazni készültem aznap, de szokásomtól eltérően egyedül indultam el rutin utamra, mert barátnőm azon kevés napok egyikében járt, mikor beteg volt.
Így hát jobbnak láttam, ha otthon marad, hiszen nem tartottam valószínűnek hogy útközben eltévedek, és azt sem, hogy elvisz az a híres, khm, bagoly.
Tehát elindultam egyedül, és az elővárosi vonat pont megfelelt aznapra, amivel egyetlen hosszabb, de zavartalan út vezetett az átszállásomra váró helyközi szerelvényhez.
Az út maga igazából talán nem is volt hosszú, de annál szürkébb, és unalmasabb, és ezen helyzeten a fejünk fölött napok óta beálló sötét felhők természetesen csak rontottak.
Egy-két helyen izgalmasan átszűrődött a napfény, egészen érdekes hatást kölcsönözve ezzel a hegynek, ami mellett elgurultunk nap mint nap, de ezen pillanatokat sokszor takarták el kolosszus betontömbök.
Na igen, a hegy, aminek nevét életem folyamán még nem hallottam, mindenki csak úgy emlegeti, mint "a hegy".
Viszont jó ideje figyelem, és ismerem a rajta lévő, éjszakánként piros fénnyel égő tornyot, ami valami említésre sem méltó átjátszótorony, és a hegy másik oldalán lévő keresztet.
Erről igazából kisiskolás korunk óta jobbnál-jobb helyi legendákat hallottunk, melyek aztán tábortűzes nyári forróságban úszó éjszakákon terjedtek szájról-szájra, és csak a Teremtő tudhatja, honnét indultak.
Ezek közül a legmasszívabbnak az "öngyilkosok", és a "sátánista szektások" története bizonyult, melyek a hegyen meggyilkolt, eltemetett emberekről szóló klisétörténetek, ellenben sokak hallanak a helyszínen a mai napig, ismeretlen eredetű orgonaszót, kántálást, amit nem tudnak mire vélni.
Belegondolva, ilyen helyzetekben nem feltétlenül a leglogikusabb magyarázat fog győzedelmeskedni, józan eszünk felett.
Esélyesebb az, amitől a legjobban tartunk.
Azonban a gondolataim most nem ilyen dolgok körül keringetek, a hallgatott zene élvezete, ritmusa, csírájában folytotta el agyam minden próbálkozását. De épp nem is hiányzott más.
Az alagúton áthajtva a tömeg ritkulását véltem felfedezni, sőt, mondhatni gyanúsan kevesen lettünk, annak ellenére hogy tudtam, csúcsidőben utazom.
Körbenéztem, és mikor láttam senkit nem zavarok, helyet foglaltam, miért is ne alapon.
Mivel még fél órám volt hátra, ezért picit pihentettem magam, és lehunytam a szemem, csak a zeneszámok időtartama alapján tájékozódtam az eltelt időről.
Amíg egy hirtelen ötlettől vezérelve azt is ki nem kapcsoltam.
Ebben az állapotban, az ólomlábakon lépdelő percek között lassan más, igazi lépések hangjait fedeztem fel, melyek hamar alakultak át futásba, csapkodásba.
Kinyitottam a szemem, és egy köpcös, középkorú férfi mormogott maga elé, mostmár beletörődött arccal, merthogy ő bizony nem fog gyorsítani haladásunk menetén.
-El fogok késni! -mondta egyre a férfi, és csak ekkor tűnt fel sajátos, inkább komikus kinézete, -bajsza első ránézésre két óramutatóhoz hasonlított, ám ezt nem állíthatom biztosan- de ennél furcsább volt az érzés, hogy mintha már láttam volna ezt a figurát valahol.
Hát persze hogy láttam, ez a fickó itt olyan, mint az a nyúl az... Alíz csodaországában -mondtam magamban, és amíg erre rájöttem, lassan megérkeztünk az állomásra.
Itt igazából a figyelmem máshova terelődött, mivel átszállásom volt, és hosszú távon mindig is féltem egyedül utazni, ezért már leszállás közben fokozott figyelemmel kerestem a vágányt, amerre haladnom kell.
Tudtam, ha rossz vonatra ugrok fel, nem lesz pénzem hazamenni, és elég bajosan tudnék visszajutni ide is, egy éjszakát több mint valószínű hogy a januári hidegben kellene eltöltenem, ismeretlen helyen.
És mivel úgyszólván tétje volt a dolognak, kissé összeszorult gyomorral vágtam neki információt szerezni, merre is kellene elindulnom, mivel az összes vágányon vonat állt, és az emberek látszólag nagyon is tudatosan mozogtak kabinjaik felé.
Egyedül én éreztem magam elveszettnek.
Mivel meglepetésemre semmilyen jelző táblát nem találtam, ezért egy idősebb hölgy segítségét kértem, hátha meg tudja mondani hova kell mennem.
A dáma azonban azonban válaszra sem méltatott.
A dolog meghökkentett, de nem állhattam meg, leszólítottam férfit, asszonyt, alacsonyt és magasat, időset, fiatalt, de még egy kisgyereket is, ám ez utóbbi kivételével még csak rám se voltak hajlandóak nézni.
Miután a kisgyerek anyja is fokozottan megszaporázta lépteit, körbenézve ijedten tapasztaltam, mindenki felszállt valahova, és mi rosszabb; a vonatok indulásra készen állnak!
Eközben fél szemmel felfedeztem órabajszú volt utazótársam is, amint egy éppen induló vonat ajtaján ugrik be, végül sikeresen.
Nem tudtam mit tehetnék, és éreztem, a pánik bújkál az ereimben, ezért végső kétségbeesésemben egy, a sarokban űlő, hajléktalannak tűnő ember felé indultam válaszért, ám mikor a vonatok mind elindultak, szidtam magam bolondságomért, hogy ilyennel vesztegetném az időt.
De ha elindultak, visszacsinálni nem lehet, így hát kicsit higgadtabban gondolkodva eszembe jutott, későbbivel megyek, így lesz időm kikeresni hol is szálljak fel.
Ezzel szép lassan elindultam az információs pulthoz, benyitottam egy nagy barna ajtón, a terembe.
Itt találhatóak a jegypénztárak... jobbanmondva voltak, miket nem találtam a helyükön.
Egyetlen pult volt csak, ahol látszólag ügyfeleket is fogadtak, ígyhát elindultam irányába.
A terem nagyon nagy, és magas volt, régi építésű, talán 100 éve is használják már utaztatáshoz, és amíg átsétáltam rajta, volt időm nézelődni.
A gyönyörű kidolgozású díszek között, felfigyeltem egyetlen, a pult mellett lévő táblára, melyen maszatos pirossal egy nagy i betű állt.
Közelebb érve két szót is felfedeztem alatta, ez volt az igen, és a nem.
Ekkor odaértem a pulthoz, melynek gazdáját éppen üdvözölni akartam, és ezért rá is pillantottam.
Egy pillanatra úgy éreztem, falfehérre sápadok, mivel a kint látott hajléktalant fedeztem fel egy szakadt irodai bőrfotelben a pult mögött, és ami ennél is furább volt; az a gitár, melyet a kezében tartott.
Eközben elegáns, meditatív pozícióját mintha egyenesen Buddha tanította neki, és ezen dolgok összessége hátborzongatóan furcsa képet adott.
-Mit keres itt ez az ember? Hol vannak a pénztárak? Hol vannak az emberek? Hogy került ez ide? ezek jártak a fejemben, de mivel nem én voltam az információs helyében, nem tudhattam.
Egy személy volt csupán akit megkérdezhetek, de ő láthatóan nem sürgetett, csak nyugodtan meditált trónusán, és várt.
Rám.
Összeszedtem magam, és köszöntem.
Ekkor újfent rátévedt a szemem az általa fogott, ütött-kopott gitárra.
Kér húrja volt, az egyik piros. Nem tudtam mi értelme lehet ennek az egésznek.
Ezen eltűnődve újra üdvözöltem, mire ő feltette a kezét.
Hármat mutatott.
-Három kérdés?
Erre megpendítette a gitárt, a másik kezével pedig már csak kettőt mutatott.
-Értem a célzást. Tudja mikor megy vonat....
Újra megszólalt a gitár, és most már láttam is, hogy a piros húr.
Jó. Jegyet tud ad...
A piros húr újra megszólalt, neveletlen módon megint belém folytva a szót.
Mivel láttam, sikeresen hülyére vettek megint, heccből jegyet kértem az önmagát egyszemélyes vasúti vállalatként elkönyvelő csövestől, aki ekkor a maga mellé halmozott cetlik közé nyúlt, és egyet hanyagul az asztal felé dobott.
Az ismeretlen madár papírtollához hasonlatosan szállt az asztal felé, amíg irodistánk rá nem csapott a levegőben.
Ezek után mutatóujját odaszorította az egyébként furcsán vékony gitárhúrhoz, és erősen végighúzta rajta.
Ezzel ki is derült, mitől piros volt színű.
Vér serkent elő, és a négyes számot mázolta vele a fecnire, és miután végzett, elém tolta.
Mindössze egy "köszit" sikerült kipréselnem magamból, ezután új jegyemmel a kezemben eltámolyogtam, és nem igazán tudtam mire vélni a történteket.
Le kellett ülnöm kicsit gondolkodni, ezért padot akartam keresni, úgyhogy elindultam felfelé a lépcsőn.
Egy nem túl nagy, modern építésű csigalépcső vezetett felfelé, és felérve helyet foglaltam az első padon, ami utamba került.
Kifújtam magam, és elgondolkodtam a történtekről.
-Talán fel kéne hívnom Őt, és szólni, hogy még nem indultam el
Elővettem a telefonom, és tárcsázni kezdtem, mikor is két gyerek tűnt fel.
Körbenéztem, és egy eddig ismeretlen boltot láttam ezen a szinten, játékboltot.
A két alsó osztályosnak tűnő gyerek amint meglátott, felém indult, és nekem egyre ismerősebbnek tűnt az arcuk.
Telefonnal a kézben vártam, mivel nem volt kétségem hogy tőlem szeretnének valamit, és én is elgondolkodtam.
Így hát szó nélkül vártam, amíg ők haladtak felém, én pedig töprengtem.
Iskolás emlékek ugrottak be, és egy fiú, akivel állandóan harcban álltunk bolond viselkedése miatt, nem egyszer rendeztük le egymást az udvaron.
Később aztán visszabukott egy osztályt, azóta nem hallottam róla, és igazából nem is érdekelt.
De most furcsa nosztalgikus emlékeket ébresztett bennem hirtelen ez az arc, és amint közeledett a fiú, egyre jobban láttam... egyre jobban éreztem, azt ami lehetetlen.
Ez... EZ Ő!
De azóta több mint tíz év telt el, nem lehet hogy ő...az... az arca... ráismertem, és úgy látszik, nem, biztos hogy ő is rám.
Óriási düh sugárzik róla, és mintha egy szempillantás alatt valamiféle démonná átalakult volna.
Talán az eddigi fura történések miatt, de még a szemét is vörösen láttam forogni, mielőtt rohanni kezdtem volna előlük, teljes erőmből.
Valahonnan egy-egy kés is a kezükbe került, de nem volt időm hogy azon gondolkozzam honnan, mert a sarkamban voltak.
Lépést tartottak velem, amint az emeleti folyosón végigrohantam, és elindultam lefelé a másik oldali csigalépcsőn, ami a vonatokhoz vezetett.
Azt reméletem, ez alkalommal találok ott valakit, ők pedig az szemtanúktól félve visszavonulnak.
Sajnos nem volt szerencsém, mert miután leértem, senkit nem láttam, ezért kis előnyöm kihasználva az egyik széles oszlop mögé vetettem magam, miközben ők leértek az utolsó fordulón is.
Nevetségesnek találtam, hogy két kisgyerek elől menekülök, de azt éreztem hogy a szívem kalapál, csoda hogy nem hallották meg, amíg azon imádkoztam, ne jöjjenek ide, ne jöjjenek ide.
Éreztem, hogy a fenevadak a nyakamban lihegnek.
Ami még nagyobb riadalmat okozott számomra, az észrevétel, hogy cipőm orra kissé kilóg, és miközben próbáltam úrrá lenni a pánikon, igyekeztem nagyon-nagyon óvatosan korrigálni.
Kicsiny kövek csikorogtak nagyon lassan talpam alatt, és én éreztem, most fogok lebukni.
Nézelődhettek, talán fél percig, talán egy óráig... amíg végül hallottam egyre halkuló lépéseiket, és én nehezen, de elhittem hogy megúsztam, és kicsit pihenhetek.
Az oszlop mentén a földre csúsztam, és nagyot sóhajtottam, talán nagyobb is lett mint vártam.
Nagy adagokban vettem a levegőt, és inni próbáltam -ekkor belémhasított a felismerés, hogy fent hagytam a csomagjaim- de a szomjúság kényszere nagyobb volt.
Elkezdtem kortyolni a vizet, de egy pillanatig érdekesnek találtam, hogy eközben úgy hangzott, még mindig ugyanolyan hangosan lihegek...
A felismerés hidegzuhanyként ért; ez, ez nem is én vagyok.
Az oszlop másik oldaláról két, hideg őrületben úszó gyermekfej nézett rám, mindent ismerő vigyorral...
én pedig azonnal futni kezdtem.
Le egészen a vágányokig, ahol az egyetlen ember akit találtam, a már ismert jegyárús barátom volt,
és segítségért kiáltottam neki, ő pedig csak mosolygott, és legyintett az egyik vágány felé.
Eközben a két kis fenevad sarokba szorított, én pedig csak a sínre futhattam, más választásom nem volt.
Pár másodperc elteltével szemből óriási zaj közeledett, és lassan megérkezett a vakító fény is vele együtt, természetesen egy vonat ÉPPEN MOST akart beállni. Mögöttem üldözőim voltak, előttem a biztos halál, ígyhát végső kétségbeesésemben megpróbáltam kimászni a peronra.
Ugrottam.
Akcióm már majdnem sikerült is, mikor mint egy rossz filmben, valaki belekapaszkodott a lábamba!
Tudattalanul megmarkoltam a mellettem lévő kuka lábát, és rádobtam a rajtam lógó kis koloncra, aki láthatóan nem viselte ezt jól, és szerencsére elengedett.
A következő pillanatban vér mintázta be fehér kabátom, és láttam ahogy a két, most kifejezetten gyámoltalannak tűnő gyermeket maga alá temeti, sőt erőszakolja, az óriási gépszörny, mielőtt feldarabolná a sínen.
Elfordultam, értetlenül.
Ekkor láttam meg, hogy kabátomból kiesett a "jegyem", még gondolkoztam hogy felvegyem-e.
Hallottam hogy a vonat csikorogva megáll, és visszanéztem.
A vonaton csupán ennyi állt:

4

A szél a fecnibe kapott, de már nem tétováztam.